Mesélj magadról, hogyan jött az életedbe a Supera?
Valamikor 2022 októberében, két izzasztó szaunaszeánsz között azon töprengtem, hogy népszerű kirakós játékok / társasjátékok milyen egyszerű mechanizmusokon alapulnak. Illetve, egyszerű mechanizmusok okos kombinációival lehet-e új logikai játékokat kifejleszteni.
Senkinek nem kell bemutatni sem a térbeli összerakós 3D puzzle jellegű játékokat, sem az egyensúly megtartását célzó torony építő játékokat. Mi legyen a mechanizmusa egy olyan játéknak, amiben egyszerű 3D-s faelemek puzzle szerűen szilárdan kapcsolódnak össze, de az építmény magasságának növelésével folyamatosan veszít az építmény a stabilitásából. Egy olyan fajátékon gondolkodtam, ahol az építőelemek változatossága kellő komplexitást ad a játéknak ahhoz, hogy ne csak a kézügyesség határozza meg, hogy ki lesz sikeres a játékban.
Lehessen és kelljen pár lépést előre tervezni, lehessen stratégiát alkalmazni, de a bármikor leborulni képes torony izgalmát ne vegyük ki a játékból.
Fontos volt, hogy stratégia, logikus gondolkodás, térlátás, kézügyesség és egy kis szerencse egyaránt kelljen a játékhoz!
Gondolkodtam valami alakzáron (mint ami a LEGO kockákat is összetartja), a súrlódáson (az is egyfajta alakzár, egyébként), kicsi mágneseken, tapadókorongokon…de aznap már nem jutottam előrébb. Másnap reggel viszont arra ébredtem, hogy megszületett a megoldás!
Ha 3 dimenzióban gondolkodunk, akkor hajlamosak vagyunk a minket körülvevő világ vízszintes és függőleges síkok által meghatározott rendjében gondolkodni. A függőleges síkok (falak, szegélyek) oldalról határolnak, a vízszintes síkokra pedig lehet pakolni (asztal, polc, padló). Így építkezünk, így gondolkodunk, így működnek a toronyépítő játékok.
Miközben, ha megdöntjük ezeket a síkokat, akkor stabil, ferde falak által határolt fészkek jönnek létre, amik alján stabilan fekszik bármi, ami kitölti a sarkot. Vagy kisebb annál. Vagy nagyobb, de a tömegközéppontja a falak felső élén belül van.
Valami megszületett.
A fejemben máris valamiféle térbeli poliomínók (egyforma kockákból összerakható térbeli alakzatok) jelentek meg, amik 3 egymásra merőleges síkból képzett sarokban kapaszkodnak egymásba. És nőnek túl a falakon, mindaddig, amik az építmény szimmetriája egyensúlyt biztosít a növekedésnek. Nyilván, ha valamelyik irányba az építmény túlterebélyesedik, akkor az építmény is instabillá válik.
Nem tudtam, hogy van-e ilyen fajáték, vagy hogy mennyire lenne izgalmas egy ilyen party játékkal játszani. Úgyhogy csináltam egyet.
Még aznap.
Miután reggel arra ébredtem, hogy megálmodtam, hogy hogyan kapcsolódhatnának egymásba egy új logikai fajáték elemei, gyorsan utánanéztem, hogy ezen az elven léteznek-e már játékok.
Legnagyobb meglepetésemre, bár rengeteg szabadalom foglalkozik a térbeli poliomínók egymásra helyezésére épülő játékokkal, ahogy torony építő játékokra és térbeli kirakós játékokra is számtalan példa van, a síkok megdöntésével és a torony magasságával együtt történő egyensúlyvesztésre épülő játékot nem találtam. Se szabadalmi leírásban, se kereskedelmi forgalomban. A dolog kezdett nagyon izgalmas lenni.
Ugyanakkor nem találtam értelmezhető és gyors megoldást arra sem, hogy hogyan tudnám az első prototípusát az új party játéknak létrehozni. Vannak térbeli kirakós játékok az ötletemhez hasonló, 4 kockából képezhető tetromínókkal, de ezek beszerzése a kívánt mennyiségben hosszú időt vett volna igénybe. Így az a döntés született, hogy fakockák felhasználásával magam ragasztom össze a szükséges elemeit a fajátéknak.
Szerencsére a helyi játék-nagykereskedésben találtam egy olyan játékcsaládot, amiben több száz, különböző színű fakocka található. A játék kifejezetten kisiskolás gyerekeknek készül, az ő apró kezecskéikhez, és előre megkomponált pixeles képek kockákból történő kirakása a feladat. Az én kezem nagyobb. De tetszettek a kis festett fakockák, így gondoltam, egy próbát megér.
Megvettem két doboz ilyen mozaik kirakót, vettem hozzá egy egyszerű pillanatragasztót, bementem az irodába, szóltam a kollégáimnak, hogy ne zavarjanak, magamra zártam az ajtót és nekiláttam összeragasztgatni, a nem is tudom mit.
A fejemben meg volt már a terve annak, hogy az alapelem, nagyjából hogy nézhetne ki, de nem tudtam, hogy mi fog működni és mi nem, ezért több fajtát is készítettem. Ami az építőelemelt illeti, azokkal könnyebb volt a dolgom: 4 darab fakockából 9 féle tetramínó képezhető. Az egyszerűbbeket nevezzük I, S-Z, L, O, T alakúaknak (ezek mind két dimenziós, azaz egy adott síkra fektethető alakok), illetve van még három komplexebb alak, amelyeknél egy harmadik dimenzió szerint kapcsolódnak a kockák. A szakirodalom ezen utóbbiakat B, D, és F alakként jelöli. Ezen alakoknak a használatát ugyanakkor elvetettem, tudva, hogy azok a legyártása egy darabból később indokolatlanul megnehezítené a sorozatgyártást.
A színes kockákat ragasztgatva az az ötlet is azonnal megszületett, hogy az egyes építőelemeket színekkel is érdemes lenne megkülönböztetni. Mivel a létrehozandó játéknak még nem volt szabályrendszere, ez inkább csak egy sejtés volt, hogy erre a későbbiekben még szükség lehet.
Délutánra a kezemben tartottam a SUPERA intelligens party játék elődjének első, már játszható prototípusát. Az ötlet megszületésétől kb. 6 óra telt el.
Felállítottam az alaplapot és óvatosan belehelyeztem az első elemet, majd a következőt, és a következőt. Az építmény pedig csak nőtt és nőtt, ha ügyesen raktam a következő elemet, akkor a stabilitása nem hogy csökkent volna, de akár még növekedett is. Nyilván, a ragasztás pontatlanságai extra bizonytalanságot hoztak a rendszerbe, de a játék így is élvezetes és izgalmas volt. Még akkor is, ha az ember természetszerűleg némi elfogultsággal értékeli a saját teljesítményét, meg kellett hogy állapítsam: ez a koncepció érdemes a továbbgondolásra.
