Hol is hagytam abba?…valahol február végén…Ahhoz, hogy újra felvegyem a fonalat, be kell valljam, hogy én is megijedtem akkor. Attól. Nagyon. Ki sem merem mondani.. A valóságtól. Hogy az emberiség igenis ilyen. Hogy az a valóság, a realitás. Annyi gondolat futott át az agyunkon és emésztjük most is. Nyomasztó bizonytalanság. Aggódtunk és szüntelen azon gondolkoztunk, hogy a témát mennyire és miként mutassuk be nekik és a zavaros érzelmeket hogyan tudjuk feloldani. Annyi leckét hozott magával, keltett életre, ami megemészthetetlennek tűnik nekik is, nekünk is..inkább nekünk.
Legalábbis nekem biztosan. Természetesen próbáltam magam is józan maradni. Nem sikerült. Hullámzó, szélsőséges érzelmekkel teli időszak volt..és az most is.
Történt akkor, hogy a nagyobbik fiam fogacskája már mozgott és nagyon készültem is az eseményre. Gondoskodtam előre mindenféle kellékről, hogy megteremtsem a varázst. A Fogtündér/Egérke (a mi egérkénket Our Craft Nook készítette) már a fog elvesztése előtt megjelent, beköltözött hozzánk, levelet hagyott, összemorzsázta az asztalt, kekszeket csent a szekrényből, sáros lábnyomokat hagyott és számos más csintalanságon tetten értük. Éjszakánként, mikor végre elaludtak, a napközben kieszelt csibészkedéseit beállítottam, gondosan előkészítettem. A gyerekek hatalmas izgalommal keltek minden reggel, hogy megtalálják a házban a nyomait.
Egy ponton azonban a játék vett egy (számomra) különös fordulatot. Elkezdtek ők is részt venni a színjátékban. Rendezőként is. A postaládába jött levél Egérkétől, amit nem én írtam. De mind a ketten ugyanúgy meglepődtek és hitetlenkedtek, mint korábban. Ők helyezték át a bábot és találtak ki jeleneteket és történeteket s ugyanúgy meglepődtek, mint addig. Megmaradt a varázs, pedig maguk kreálták. A felismerés, hogy nem is kellett ismeretlen, titokzatos rendező, – hiszen azt hittem én vagyok abban a státuszban a szemükben – számomra világrengető volt. Éppen akkor. Amikor én magam is azt gondoltam, milyen jó is, hogy élvezik ezt a játékot a képzelettel, hiszen átsegített engem is a legnehezebb napokon.
De hol rejlett akkor a játék lényege?
Egy másik szálat is ide kell szőnöm a kicsikkel kapcsolatban egy picit korábbról. Idén karácsony előtt a fiúk nagy munkákban voltak. Igazán rengeteget dolgoztak, dolgoztunk, hogy mindenkinek készüljünk ajándékkal. Szuper ötleteik voltak és elfoglaltak voltak a gyakorlatban is és az elméjükben is az ajándékozás mikéntjével. Így vezetett el a 6 éves gondolatmenete a következő kérdéshez: ha mi készítünk nekik ajándékokat, akkor ti (anya és apa) készítitek a mi összes ajándékunkat? Akkor nem az angyalok hozzák? Léteznek-e akkor az angyalok, a Mikulás és a többiek? Mert a kortársak közül is valaki már rebesgette, hogy nem is valósak. Megkérdeztem hát a nagyfiút, – akiben már erős vágy él, hogy megismerje, megértse a körülötte levő „megtapasztalható” világot, – mit gondol ő, sejtetvén, hogy közelebb áll a szívem ahhoz, hogy azt mondjam „igenis léteznek”. A válasz a következő volt: Meg kell Nekik (a kételkedőknek) mondani, hogy léteznek. Hogy ha elhiszed akkor léteznek. Ha nem hiszed el, akkor nem léteznek. Eltűnnek. Hinni kell.
Értitek? Ennyi… Hinni kell és akkor a varázs létezik.
És tavaszra érett meg bennem a gondolat, vált kristálytisztává. Míg hetekig feszültem, hogy én, a felnőtt varázsoljak a gyereknek. És sírtam, úgy vágytam, hogy a gyerek szemével lássak. Miközben a kulcs ott volt bennem. És a hat éves hónapokkal azelőtt kerek perec el is mondta… Hinni kell. Elhinni és akkor van. Mint annyi minden.
Hiszen a varázs a dolgokban rejlő tökéletesség felismerése.
A hit éppen a remélt dolgok valóságként való elfogadása. Éppen így kel mindenki belső valósága életre és válik ez a világ olyan változatossá es bonyolulttá. És itt a felelősségünk is.
És ez a kettősségnek látszó dolog: a mese varázsa és a valóság (rugalmatlannak tetsző) ellentéte igenis olyan szervesen és elválaszthatatlanul egymás része. Mi felnőttek annyit gondolkodunk, és azt hisszük, választanunk kell, az épelméjűség, józanság jegyében. Felfedezzük, hogy a kisiskolás még kapaszkodik az egyikbe és nyújtózkodik a másik felé és sután evickélünk vele a kettő közt, azt remélve, hogy segítjük őt a boldogulás felé, míg a gyerekek olyan magától értetődőnek veszik és élik. Mi pedig vágyakozunk vissza, keressük versekben, festményeken, regényekben es Bennük…..
Bennük és a természetben ott van hamisítatlanul….
Az öt és hatéves iskolással összekacsintva játszunk, kicsinyített világainkban varázsolva a valóságot.
Így már átéléssel tudom befogadni a tavaszt, az újjászületés jeleit látni és tudtam pár napja írni őket a tojásokra.
